Why did you come here? - 1. fejezet

Már vagy hat órája, hogy egy percet sem tudtam pihenni, ide-oda rohangáltam és még mindig úton vagyok. Negyvenöt diák és öt oktató érkezik hozzánk ma este. A felfordulás, ami itt uralkodik, egyszerűen borzasztó. A konyhán káosz van, hisz mind az ötvenen vacsorázni fognak, ezen felül még hatvanhét vendégünk van, akik szintén vacsoráznak. Mindenki azt gondolja, hogy egy recepciós feladata könnyű, kifullad abban, hogy ül a pult mögött és a gépet birizgálja. Na meg a nagy tudod mit!

Tele van a kezem törülközőkkel, ki sem látok mögülük és így sasszézok az emeletre. Leteszem őket az asztalra, hogy a szobalányok helyzetét megkönnyítsem. Valóban előbb kellett volna ezeket elintézni és nem délután öt órakor, de a szállítócég valahogy eltévedt útközben, pedig már évek óta ők hozzák a dolgokat! Persze, hogy ilyenkor szarakodnak, amikor szükség van rá, de már megszoktam, hogy mindig mindent az utolsó pillanatban kell intéznem. Sietős léptekkel indulok el lefelé, hogy egy következő adagot vigyek fel, de valakik az utamat állják, így nem tudok tovább haladni.

– Öhm, elnézést, de arrébb menne kérem, mert nagyon sietek – de mintha meg sem hallotta volna, áll tovább a lépcső aljában. Idegesen kocogtatom, meg a vállát az egyiknek, de semmi reakció. Épp nyitnám a számat, hogy elordítsam magam, amikor halk kuncogást hallok a hátam mögül.

– Fogd meg és tedd arrébb – mondja csupa jókedvvel a hangjában anyám és értetlenül fordulok felé. – Ezek csak próbababák az üzletből. – Most sírjak vagy nevessek?!

– Ki a frász tette ezeket pont így, mintha igaziak lennének? – mérgelődök és arrébb rakom az egyiket, hogy elférjek. Bár jobban megnézve… Semmi emberi nincs bennük. Azt hiszem nagyon fáradt vagyok.

– Értem én, hogy fáradt vagy és ideges is, de azért ennyire ne! – borzolja össze a hajamat anyám és lefordul a konyhára.

Ah, igaza van… Kifújom a bennrekedt levegőt, de legszívesebben elsírnám magam a kialakult helyzet miatt. Annyira fájnak már a lábaim, hogy nehéz a járás és eléggé remegnek is, pedig régen majd egy napot simán végighasználtam őket. És ne jusson eszembe mindennap, és ne sírjam el magam…

Felviszek még egy adag törülközőt, leellenőrzöm a szobák tisztaságát, a kulcsokat visszapakolom a helyére, előkészítek minden papírt és elmegyek a mosdóba.

Az egész arcom csillog az izzadságtól, a lélegzetem szabálytalan, a szemem pedig vörös és még mindig fátyolosan fénylik a könnyektől. Remegő kezekkel nyitom meg a csapot, hogy lemossak minden mocskot az arcomról és a gondolataimból egyaránt kimossam a fájdalmat. Belenézek a tükörbe, de a látványon nem sokat segített ez a pár csepp víz. Idegesen kezdem ismét dörzsölni az arcomat már a szappant is bevetem és beletörlöm nedves arcomat az ingembe, vagyis inkább beledörzsölöm, amivel csak annyit érek el, hogy piros foltok jelennek meg az arcomon. Rácsapok a mosdókagylóra és ledobom nedves ingemet magamról. 

Határozottan sovány vagyok, mint aki hetek óta szinte semmit nem eszik. Jó, mondjuk ebben van igazság…

Támasztom a fejemet a pultra könyökölve és azzal küszködök, hogy ne fejeljem le és aludjak el. Rohadtul kilenc óra múlt már és sehol senki. Nem mintha nem örülnék neki, hogy nem kell a boldog fejüket néznem, de attól még szívesen lefeküdnék már az ágyamba. Felnézek az ajtóra, mert a külső világítás felkapcsolódik és három alakot látok az ajtó előtt szöszölni, de még a buszra is rálátok, ahonnan tömérdek diák száll le. Na jó, most már valóban kezdem feldolgozni a tényt, hogy másfél hónapig táncosok tömkelege lesz a szállodában, és biztosan öngyilkos leszek már az első hét után. Talán most még sikerülne is.

Ahogy az ajtó kinyílik, a hangoskodásuk egyből megtölti a csendes légteret és mintha még a hely is felvidulna a rengeteg csilingelő hangtól, mintha még én is egy pillanatra jobb kedvre derülnék. De csak egy pillanatra. Lassú léptekkel közelednek a tanárok felém és egyből megismerem az egyikkőjüket. Nagy példaképem. Vagyis nagy példaképem volt. Lee Taemin. Egy csodálatos táncos, talán jobbat még nem is láttam. A személyisége és az oktatási módja is káprázatos. Szerettem volna felérni hozzá, de hát ezt dobta nekem a gép, hogy még véletlenül se jussak el a célomig.

Mosolyogva nézek fel rájuk, a szívem majd átszakítja mellkasomat, a torkom pedig összeszorul. Legyél erős Kim Jongin, csak egy tíz percre. Kérlek.

– Üdvözlöm Önöket! Jó estét kívánok! – állok fel és hajolok meg egy kicsit, hogy kimutassam a tiszteletemet is feléjük, ne csak udvarias legyek. Ők is üdvözölnek engem, mire Taemin arca egy pillanatra megrándul, de hamar rendezi vonásait. Ezt meg mi lelete?

– Szia, nyugodtan tegeződjünk kérlek, szerintem elég sok időt együtt fogunk tölteni ebben a másfél hónapban – nyújtja felém a kezét az egyik a háromból. Mint megtudtam Choi Minho a neve, azt hiszem róla is hallottam már.

Kitöltetek velük mindenféle papírt és váltok velük pár szót, a lehető legkedvesebb és legmosolygósabb arcomat elővéve. Miután ellépnek tőlem, beinvitálják a diákokat és elindulnak az étterembe. Én csak ámulok és bámulok a rengeteg tanulóra és egytől-egyig végég mérem őket, hogy vajon felfedezek-e közöttük ismerős arcokat, de semmi. Egyértelműen fiatalabb korosztály, őket sose követtem olyan nagy figyelemmel, mint a tőlem idősebbeket, de ezzel nem hibáztam, mert szinte mindenki ezt csinálta tőlünk. Viszont megakad a szemem az egyikkőjükön. Fekete szemei szinte belefúródnak az enyémbe, boldogan csillannak meg és ajkait is gyönyörű mosolyra húzza, majd integetni kezd nekem. Értetlenül körülnézek, hogy ez most nekem szól-e és ahogy elneveti magát értetlen fejemen, csak bólint egyet. Megvakarom az orrom és egy haloványt intek neki. Hát ebbe meg mi a fene ütött?!

Már egy órája az étkezőben vannak, én pedig szó szerint verem a fejemet az asztalba. Nem hogy mehetnék aludni… Nem! Itt kell ülnöm és jó pofit vágni a semmihez, mert ez a vendéglátás. Mindig legyél kedves és vidám, hogy minden konfliktust elkerüljünk. Meg anyád.

Az ujjaimmal dobolok az asztalon, mire végre hallom a székek tolódását, így felpattanok a helyemről és kicsit megpofozom magamat, hogy fittebbnek tűnjek. Csak úgy özönlenek ki az emberek a teremből, egymást szinte fellökve. Bár tudnám minek örülnek ennyire, igazán megoszthatnák velem is, hátha mennék vele valamire, és most lehet szerencsém lesz. Taemin felém közeledik.

– Ma elmegyünk kicsit kiruccanni az éjszakába pár tanítványommal. Nincs kedved velünk tartani? – Hogy milyen elbűvölő ez az ember… Nincs szívem neki nemet mondani, de a hangulatom egyszerűen nem kívánkozik a társaságukhoz. Ennyit a szerencsémről.

– Majd talán máskor… – húzom a számat.

– Szavad ne feledd! – kacsint egyet és elindul kifelé az ajtón, a csorda pedig készségesen követi. Micsoda alattvalók.

A hotelszobámba battyogok, mert már nincs kedvem hazautazni. Sokkal egyszerűbb, ha már egyszer vannak személyzeti szobák a negyediken, az viszont más kérdés, hogy annyit is kell hozzá lépcsőzni. Fáradtan dőlök be az ágyamba és bekapcsolom a tv-t. Csupa zagyvaság van csak benne, így gyors lerúgom a cipőmet, ledobom a pólómat és a farmeromat is leszenvedem magamról.

Utáltam a mai napot. És az a gyerek… Egyszerűen csak pár pillanatra láttam, de bele égett az egész alakja az elmémbe. Csodálatosan néz ki, de jobban járok, ha megtartom a kellő távolságot tőle, nem kell nekem a barátsága. Nem kell nekem senkié sem. A nagy gondolataim közepette elnyom az álom, de az sem tart sokáig.

Halk zörgésre ébredek, meg egy pár „kurva anyád, menj már bele” és hasonló mondatok szűrődnek be a szobámba a folyosóról. Megforgatom a szemeimet és átfordulok a másik oldalamra, amikor is rájövök, hogy az a valaki rohadtul az én szobámba akar bejutni. Hát ez… Fasza jó.

Nyűgösen kelek ki az ágyból és forgatom el a kulcsot a zárba, hogy mégis ki zavarta meg gyönyörű álmaimat, igazából nem is álmodtam semmit, majd kinyitom az ajtót. Egy fekete hajkorona dől neki a mellkasomnak, ahogy támaszát kinyitom előtte.

– Végre! De ezt, az akadályt meg ki tette ide – nyomja neki feje búbját még jobban csupasz bőrömnek, és amikor realizálja, hogy én egy ember vagyok, ijedségében lányokat szégyenítő sikoly hagyja el a száját. – Te meg mi a bánatot keresel a szobámba?

– Csak szólok Barbie girl, ez az én lakosztályom.